Párkapcsolati válság: szimbiózis a felnőtt intimitásban és a gyermeki fejlődésben

Az egyéni lélekfejlődés ismert fázisai a párkapcsolat különböző szakaszaiban ismét jelentkeznek. Gyermekként a gondozónkkal, első sorban édesanyánkkal való kapcsolatunk, melyet a pszichológiában tárgykapcsolatnak nevezünk, jellegzetes feladatokat, fejlődési fázisokat kínál, melyek feszültségei és sikerei a párkapcsolatban látható, de leginkább rejtett, tudattalan módon köszönnek vissza. A gyermekkori fejlődési lépcsőfokok és a párkapcsolati tükrük vizsgálata többek között Ellyn Bader és Peter Pearson párterapeuták nevéhez kötődik, akik összehasonlították az anya-gyermek kapcsolat szakaszait a párkapcsolati szakaszok fejlődésével. Alapul az ismert analitikus, fejlődéslélektan és tárgykapcsolati teoretikus Margaret Mahler elméletéhez illesztve írták le az egyes szakaszok jellemzőit, melyek közül most a szimbiózist tárgyaljuk részletesebben.

A szimbiózis időszakát a mahleri rendszer alfázisokra bontja: 0-2 hónapos korig normál autisztikus fázisnak hívja azt az időszakot, amit egymás között gyermekágynak is szoktunk nevezni. Ekkor az újszülött létezése az élettani funkciókra korlátozódik: a csecsemő önmagával van elfoglalva, feszültségeit és a szükségletei kielégülését az anyai gondoskodás milyensége alapján éli meg. A 2-6 hónapos kor a szimbiózis időszaka, amikor a csecsemő számára az anya és ő egy fajta duálunióban létezik, ahol a gyermek határa egybemosódik az anyáéval, az anya a gyermek tudatában egy vele. Testileg és pszichésen a határtalan összeolvadás mintája határozza meg kötődésünket a családunkban és későbbi emberi kapcsolatainkban, így párkapcsolatunkban is. Lényeges tehát, hogy a szimbiózis fázisában az édesanya és a baba találhassanak módot a kielégítő, egészséges fizikális együttlétre, melyben a csecsemő életre szóló tanításokat kap a bizalomról vagy bizalmatlanságról. Bálint Mihály pszichoanalitikus azt a szakadást, melyet a szimbiózis nem optimális alakulása esetén átélhet a csecsemő, őstörésnek nevezi.

A biztonságosan kötődő gyermek magabiztosabb, társaságban spontán feltalálja magát, empatikusabb társaival, és közeli kapcsolatait valódi érzelmi mélység jellemzi. A kötődéselmélet megalkotása John Bowlby, angol, analitikus hátterű pszichiáter nevéhez fűződik, mely szerint velünk születik a késztetés a kötődésre, és ennek megfelelő az újszülött viselkedési repertoárja is: pl. a sírás, nevetés, kapálózás, mely viselkedési formák arra szolgálnak, hogy – optimális esetben – biztosítják a figyelmet, a közelséget és elősegítsék a bensőséges kapcsolódást az anyával. Bowlby, akinek magának rideg, szülői törődésben szegényes gyermekkor jutott, hangsúlyozta az anya válaszkészségének, az anya által a gyermek lényegi tükrözésének fontosságát. Amikor az anya visszatükrözi a baba gesztusait, válaszol igényeire, az a gyermek kontaktuskereső viselkedésében a párbeszéd másik oldala, és csak megfelelő válasz esetén alakulhat ki a biztonságos kötődés. A visszatükrözésre izgalmas kísérlet a Dr. Edward Tronic által végzett Still Face, azaz Modulatlan arc, vizsgálat, melyben látható, hogy a baba anya általi visszatükrözésének akár átmeneti megszakadása is milyen fokú stresszt eredményez a csecsemőben, aki az anya tekintetéből, mozdulataiból, gondoskodásából formálja meg saját biztonságos vagy épp bizonytalan énképét. Ha az anya a babához fordul és optimálisan tükrözi őt, a baba jónak és szerethetőnek éli meg magát, ellenkező esetben azt kódolja, hogy nem elég jó, sőt rossz, hiszen a szimbiózis időszakában és a kora kisgyermekkor későbbi szakaszaiban is az anya (majd bizonyos életkortól az apa és a tágabb család) tükrözési magatartása alapján építi fel a gyermek a saját kezdeti énképét. A szimbiózis fázisa tehát törékeny egyensúly, melyet a legnagyobb gondozói jó szándék ellenére is megzavarhatnak akár a legapróbb történések is.

A párkapcsolati szimbiózis jellemzői: a párkapcsolat kezdetén újra jelentkezhet a duálunió érzése, mely sokak számára egy fajta pozitív pszichózist jelent. Itt a nagy betűs, határtalan, mindenható „MI” életérzés uralkodik, ahol a szerelembe esés hirtelensége és intenzitása mögött álló okok rendszerint tudattalanok. Az énhatárok megnyílnak és pár hónapig vagy évig, a rózsaszín köd időszaka alatt, nyitva is maradnak. A pár gondolatai, érzései szinte folyamatosan tartalmazzák a másikat. Az adás-kapás egyensúlya ilyenkor mindkét fél részéről maximális törekvés, ahol az azonosságok felnagyítódnak, a különbségek pedig zsugorodnak vagy eltűnnek. Az autonómia és a másikhoz való összeragasztó kötődés dinamikus egyensúlyban, egy fajta táncban vannak egymással.

A párkapcsolat alkalmat ad arra is, hogy egyrészt újraélhetjük az eredeti családunkból már zsigeri szinten ismerős, tudattalan érzelmi helyzeteket, lélektani pozíciókat, ahol a másik hasonlósága az eredetcsaládunkban ismert képhez visszaigazolja világképünk helyességét, létezésünk biztonságát. Másrészt, olyan partnert választunk, akiben megérezzük, felfedezni véljük a korrekció, a továbblépés lehetőségét. Annak az esélyét, hogy a párunkkal való kapcsolat mégis csak más lesz, mint az eredeti „fontos másikkal” – az anyával vagy apával -, s amit ott, annak idején nem sikerült megkapni, megélni, az vele sikerülni fog.

Egyszerre vonzó tehát az ismerősség, az ismétlés biztonsága és vonz a másság, a korrekció lehetősége a másikban. E különbözőség személyes szinten a kiegészülés, a végre egész vagyok érzését adja.

Minden egyes fejlődési szakaszt, így a szimbiózist is, egy- egy adott, változást és új alkalmazkodást követelő életesemény indít el. Ha bármely feladat, megoldása nem teljes, késik vagy megakad, akkor a megoldatlan nehézségek az egyén és párfejlődés következő szakaszában is jelentkezhetnek. A gyermeki fejlődésben a legfontosabb, életre szóló feladatunk a bizalom és a bizalmatlanság alapmintáinak elsajátítása, melynek megléte vagy épp hiánya jelentősen befolyásolja a párkapcsolat alakulását. Nem minden változásbeli nehézség vezet azonban tüneti viselkedéshez: ahol a kapcsolati rugalmasság (hatékony együttműködés a nehézségek kezelésére) megfelelő, ott a pár a párkapcsolati tudatosság fejlesztése mellett dönt és megerősödve kerül ki a krízisből.

Elakadások és krízisek akkor jelentkezhetnek a párkapcsolati szimbiózis körül, amikor egy párkapcsolat hosszú ideig (5 vagy több év) marad ebben a helyzetben. Az egyek vagyunk világképben a pár tagjai mindent együtt csinálnak, nagy fokú kölcsönös függés alakul ki, ahol tagadják vagy veszélyforrásnak élik meg a különbségeket és az egyediséget. Az ilyen párokra jellemző a konfliktuskerülés és a véleményeltérések elfedése. Ennek alapja lehet az elhagyástól való félelem (Mi lesz, ha kiderül, hogy én ilyen és ilyen vagyok és az a másik számára elfogadhatatlan?). Amikor egy ilyen tapasztalatokkal rendelkező pár jelentkezik konzultációra, a célunk az egészséges, egyéni én-határok kiépítése, a határok egészséges tágítása és a személyes felelősségvállalás erősítése. A gyermekkori és párkapcsolati kötődés témájában közöltünk még cikket, melyet itt olvashat.

A szimbiózis elhúzódásának másik fajtája a „se veled, se nélküled” kapcsolattípus, ahol az örök harc és a párkapcsolatba való kapaszkodás együttesen jellemző. Az ilyen párkapcsolatot átitatja a veszekedés, a kritika; a kibékülés alkalmával pedig a nagy, drámai szenvedély.  Nyugalom ritkán érezhető, mert a pár tagjainak kötődési élménye inkább bizonytalan vagy ambivalens, ahol a felek félnek az elszakadástól, a szeparációtól, ugyanakkor a bekebelezéstől, a túl szoros kapcsolattól is. Az egészséges, egyéni énhatárok itt sem jellemzőek, viszont az autonómiára való törekvés a társsal való harcként, veszekedésként, kötözködésként van jelen, és sokszor kiegyensúlyozatlanság és nagy teátrális jelenetek tarkítják. Előzménye, hogy a gyermek túlszeparált volt, de ha közel ment a gondozóhoz, akkor nem azt kapta, amit várt, a tükrözés nem optimálisan történt. Amikor az ilyen párok konzultációra vagy párterápiára jelentkeznek, fontos cél a távolság optimális beállítása, szabályozása és az énhatárok egészséges kialakítása. Lényeges továbbá a nyugodt, elfogadó környezet megteremtése, ahol újra átélhető az empátia és a bizalom. 

Az integratív szemléletű párkonzultáció során mélyrehatóan foglalkozunk a gyermekkori és a párkapcsolati kötődés körül alakuló párkapcsolati és egyéni tapasztalatok, a párkapcsolati tudatosság fejlesztésével, a gyermekkori kötődés, a megküzdési stratégiák és a transzgenerációs családi örökségek feltárásával, megértésével és átkeretezésével. 

Felhasznált kép a cikkhez: Adam Burczyc; Felhasznált szakirodalom: Pincus – Dare: Titkok a családban c. könyve; Dallos – Procter: A családi folyamatok interakcionális szemlélete In.: Családterápiás Olvasókönyv sorozat. További leírás a családrendszer feltárásáról egyéneknek és pároknak: https://integrativterapiaster.hu/csaladrendszer-feltaras/;

Kapcsolatfelvétel: https://integrativterapiaster.hu/kapcsolat/

Tisztelettel: Kálmán Mónika