A pszichoszomatikus tünetek idegrendszeri háttere
A pszichés stessz mértéke nem objektív, az egyén felfogásától, értelmezésétől függ. Ami az egyik embernek károsító, az a másiknak nem jelent számottevő megterhelést. Selye János (1907-1982) vegyész, belgyógyász maga is arra a következtetésre jutott, hogy vannak jó (eustress) és rossz stresszek vagy stresszorok (distress). Valójában azonban minden stresszornak számít, amit mi magunk annak értékelünk és aképpen reagálunk rá. A pszichológiai stresszfajták elemzése alapján a kutatók számára nyilvánvalóvá vált, hogy a stressz az ember és a környezete közötti olyan viszony, amely a szubjektív megítélés szerint túlterheli az egyént és meghaladja erőforrásait, önsegítő vagy helyzetmegoldó képességeit.
A legtöbb szerző egyetért abban, hogy a trauma szintre emelkedő stresszor legfontosabb pszichés tényezői a következőek:
- a szokásos élethelyzetektől való extrém eltérés;
- a világ megbízhatóságában való hit összeomlása;
- a kiszolgáltatottság és fenyegetettség érzése;
- tehetetlenség, sokszor zavarodottság érzése, a helyzet feletti kontroll elvesztése;
- olyan élmény, esemény, amely meghaladja a mindennapiság szintjét;
- az áldozat, az elszenvedő világról kialakított képe összeomlik;
- az én, a kapcsolatok és a világ egység-élménye szétesik, a személy gyakran izolálódik.
Minden pillanatban több elérhető lehetőségünk van, mint amennyinek tudatában vagyunk. -Thich Nhat Hanh-
A pszichoszomatikus zavarok enyhítésére alkalmazott módszereink alapja a tudatos testi tapasztalás
A Peter Levine-féle tudatos testi tapasztaláson alapuló test-orientációs vagy szomato-munka (Somatic Experiencing, a továbbiakban SE) szintén hangsúlyozza az idegrendszer stresszorokra adott, eltúlzott válaszának biológiai- és neuropszichológiai gyökereit. A túlzó, azaz traumaszintre emelkedő, pszichoszomatikus tünetek formájában is jelentkező reakciókat fontos megkülönböztetnünk a veszélyre adott normál válaszoktól. A veszélyre evolúciósan kialakult jól működő idegrendszeri, hormonális válaszrepertoárral reagálunk: a szimpatikus/automatikus idegrendszer aktiválódik: fokozódik az éberségünk, a figyelmünk, az egész test küzdelemre vagy menekülésre törekvő készenléti állapotba kerül. Ezek a válaszok a veszélyes helyzettel való sikeres megküzdést szolgálják, és leküzdhető vészhelyzetekben sikerrel is járnak.
A traumás, tehát túlzó stresszreakció ezzel szemben akkor jön létre, ha az egyén próbálkozásai hatástalanok, az önvédelmi rendszer kimerül, és a szervezet működésének egyensúlya felborul. A működési egyensúly megbomlása neuro-hormonális szinten is megjelenik, – tehát befolyásolja az idegrendszer és a hormonális rendszer működését –, és emellett meghatározó szubjektív élményekkel és viselkedéses zavarokkal is együtt jár. A szubjektív élmény szintjét a „túl sok” kifejezéssel lehetne leírni.
A személy érzelmileg, fizikailag és gondolataiban is elárasztott: szélsőséges mértékű fájdalmat, tehetetlenséget, összezavarodottságot él meg. Észleli, hogy a testi vagy szellemi épségét nagy veszély fenyegeti és azt, hogy ezzel szemben képtelen megvédeni önmagát. A sikeres vészhelyzeti reakciók helyett itt tehát tartós sikertelenség megéléséről van szó, amelynek nyomán hosszan tartó, jelentős változások állnak be az aktivitási szint, a gondolkodás, az érzelmek, az emlékezés és a testi tapasztalások területén.
A rendkívüli trauma okozta stessz hatására a küzdési-menekülési-lefagyási válasz (fight-flight-freeze) elárasztja a szervezetet a kortizol nevű stresszhormonnal, amelyről kimutatták, hogy blokkolja a hippokampusz működését. (Hippokampusz: nélkülözhetetlen szerepet játszik összetett információk, események memorizálásában. Számos idegrendszeri megbetegedés elsőként a hippokampuszban okoz elváltozásokat, így a neurológiai kutatások egyik kedvelt témája. A hippokampusz az ösztönös viselkedésminták összehangolásáért felelős limbikus rendszer része, szerepe van az emlékezet működésében és a térbeli tájékozódásban.) A traumatikus folyamat az explicit emlékek formálódását is blokkolhatja –hasonlóan az alkohol vagy az altatók hatásához, mely okozhat emlékezetkiesést, disszociációt. Ezzel egyetemben az amygdala, mely például a félelem és más érzelmi reakciók feldolgozásának központja, a traumára adott válaszként adrenalint termel és lök a véráramba. A megemelkedett adrenalinszint hatására az eredeti traumatikus tapasztalat nyomai beleégnek az implicit emlékezetbe –a rettegés érzése, az észlelés részletei, a küzdés-menekülés-lefagyási válaszra jellemző cselekvési reakciók és bármilyen elszenvedett fájdalom testi érzetei.
Ez tehát a válasz a poszttraumás stressz-zavar (post traumatic stress disorder –PTSD) látszólag ellentmondásos jelenségére –arra a tényre, hogy miközben alig vannak, vagy egyáltalán nincsenek explicit emlékeink az eredeti eseményről, az emlékbetörésként (vagy a szabadon áramló implicit emlékfoszlányok egyéb formáiként) felszínre kerülő implicit emlékek hihetetlenül élénkek. A trauma a disszociáció révén is kiiktathatja ideiglenesen a hippokampuszt. Amikor valamilyen elárasztó tapsztalattal vagy életveszélyes eseménnyel szembesülünk, és nincs lehetőség fizikai mnekülésre, azonkívül hogy nagy mennyiségben emlékezetgátló stresszhormonokat termelünk, az agy másfajta menekülési formát is találhat azáltal, hogy a fókuszált figyelem keskeny lézersugarát elfordítja az adott fenyegetésről. Noha még nem tudjuk pontosan, hogyan történik ez, arról van szó, hogy a tudatos figyelem teljesen elmerül a környezet valamely nem traumatikus aspektusában vagy a képzelet belső világában, elterelve a tudatos figyelmet a fájdalom ésa tehetetlenség elárasztó érzéséről.
A Peter Levine-féle Somatic Experiencing, SE rendszer több évtizedes traumaterápiás kutatómunka eredményeként, a veszélyre adott idegrendszeri válaszreakciókat veszi sorba a test stresszorokra adott jelenségeit tanulmányozva: amennyiben a veszély ellensúlyozható és kivédhető, a szervezet felkészül a harcra (fight). Amennyiben a csata vesztésre áll, az élő organizmus (állat vagy ember) elmenekül (flight). Hirtelen elárasztó vészhelyzet esetén rendelkezésre álló mechanizmus a lefagyás (freeze) vagy az ájulás (faint). A fight-flight-freeze-faint mechanizmus az alapvető stresszorokra adott mintáinkat meghatározó működés.
A Levine-féle trauma-felfogás lényege etológiai megfigyelésen alapul: az állatvilágban a lefagyás feloldása természetesen és hatékonyan működik: az állat mintegy újraéled a fagyott állapotból, megrázza magát, teste remegő mozgásban oldja ki a lefagyott állapotot, ami a lefagyás során megrekedő és nagy mennyiségű koncentrálódó energiák mobilizálásához vezet, és az állat újra kész ott folytatni életfolyamatait, ahol azokat abbahagyta, az izgalmi és a nyugalmi állapotainak dinamikus, azonnali váltogatásával. Az az állat, amelyik majdnem prédává válik, szinte a lehetetlent viszi véghez: ezt az óriási többletenergiát a hajsza egy pontján elképesztően rövid idő alatt „leállította” – majd a menekülés során és azt követően szintén kifutotta-kirázta magából, hogy megszabaduljon tőle.
Levine felismerte, hogy a traumatizálódott embernél elakadnak azok a fiziológiai, energiaszabályozási folyamatok, amelyek az állatokban természetesen és azonnal lefolynak. A traumatizálódás tüneteit az okozza, hogy egy sokkhelyzetből nem tudunk elmenekülni, és megreked a menekülésre mozgósított energia. A felfokozott, elárasztó izgalmi állapotból nem tudunk visszatérni a nyugalmi működésbe. Az ember traumaválasza, működésmódja nem egyértelmű, hiszen a poszttraumatikus stresszhatás jelentős mértékben függ a trauma jellegétől és minőségétől, mélységétől, továbbá az egyén személyes életélményeitől és így megküzdési mechanizmusaitól. A traumatizáltság mértéke határozza meg, hogy milyen mértékben hatnak a test szövetéig ható károsító történések a homeosztázisra, a testi-szellemi egyensúlyra.
Csoportjaink, ahol integráljuk a szomato-módszereket: http://integrativterapiaster.hu/tematikus-csoportok/
További cikkeink tudatos jelenlét témában: http://integrativterapiaster.hu/tag/szorongas-ellen/
Keressen bizalommal! Kapcsolatfelvétel: http://integrativterapiaster.hu/kapcsolat/ Kálmán Mónika